Az öreg király szétküldte az embereit, hogy számoljanak be neki a világról. Aztán mire végre visszajöttek, leírtak mindent, már amire emlékeztek, kiderült, hogy még az is túl sok, aztán egyetlen könyvben összegeztek mindent, aztán már azt se volt idő elolvasni,  Ezt a történetet nagyon szeretem, és már annyiszor elmeséltem, főleg magamnak, és amikor már nincs türelmem befejezni, mint pl. most...

Szóval attól félek, hogy még ezeket a foghíjas emlékeket se lesz idő mind leírni. Tessék, annyit mondok, Brighton, négy nyár... Eszembe jut a harmadik, amikor elkezdtem egy naplót, és még egy hét után is az első napot írtam, szóval szerintem még ezt az idei, kora tavaszi délutánt se lesz időm elmesélni, amikor visszatértem a tett színhelyére. Ezért csak a reggeli távozásra szorítkozom.

Nagyon sokat vártam ettől a buszutazástól. Eleve eszemben volt egy másik távozás, amiből csak egy SMS-t emelnék ki, miért nem keltették fel, vajon miért, mert ez ezeknek a búcsúzásoknak épp az a lényege, hogy de nagy a szánk, ha már csukódik a busz ajtaja... És az itteni buszállomáson láttam egyszer egy könnyes búcsút, és magamban azt mondtam nekik, örüljetek, hogy ezzel túl vagytok rajta, vagyis a nehezén... És persze innen mentem egyszer egy majdnem huszonnégy órás útra, Manchesterbe, végig busszal, és annyi kaját vittem, mintha egy hétre mennék. 

Szuper a busz, most az a legújabb, hogy a sötétben egy sötétkék fény világít. Az is tetszett. Angliában egyre rétegződik, hogy mi tetszett múltkor, és mi tetszik most. Emiatt kicsit unalmas útitárs vagyok, mert ezeket a megállapításokat rossz esetben 1987-ig visszamenően nem tudom magamba fojtani. Semmiképp ne utazz velem Nagy-Britanniába. 

Közben még mindig sötét volt, ha jól emlékszem, esett is, vagyis szemerkélt az eső, és elhagytuk Brighton utolsó szegletét, aztán a kis fogadót az út mentén, jött a repülőtér, aztán lassan elkezdődött az út Dél-Londonon átvezető végtelen szakasza. Mitcham. Stretham. Meg a többi. Brixtonra pont bealudtam, arra viszont felébredtem, mikor keltünk át a Szajnán, és mire odaértünk a Gare de L'Estre, már egészen összeszedtem magam. Az extázishoz fáradt voltam, mégis ez az egyik kedvenc kétórás időtöltésem, Brighton és London közt a National Expressen bámészkodni.

De ha a király könyvébe kéne diktálni valamit erről az útszakaszról, akkor gyorsan csak annyit mondanék, hogy van egy kis tavacska, és nekem mindig az tetszik a legjobban. Nem tudom, pontosan hol. De nagyon klassz.

- Margate! - örültem meg a film alatt. - Margate!

A Mr.Turnert  néztem, és hirtelen otthon éreztem magam, bár Margate-ben egy egész napot sem töltöttem. Margate-ben inkább Mr. Turnernek volt oka otthon érezni magát,és otthon is.

Margate! Már akkor is örültem, amikor kiterveltem, hogy a fővárosba szökés után oda szököm tovább, és így is lett, hétfőre persze már a munkahelyen voltam.Késő este érkeztem, tetszett a kis szálloda, a reggeli és a reggeli alatti hallgatózás, aztán a hosszú séta. Nem tudom, volt-e bennem annyi optimizmus, hogy vigyek fürdőruhát, az eső hol szemerkélt, hol talán esett is, talán el is állt kicsit. Sötét tónusok uralták a sétát, nagyon friss volt. Ahogy leértem a partra, legszívesebben mind a két irányba elindultam volna. És így lelkesedtem végig, kivétel, hogy a végén aztán a Turner nevét viselő modern múzeumba már lusta voltam elmenni. Amiatt kicsit búsultam, hogy a Temze-torkolatnak nem sikerült a nyomára bukkanni, és egy évvel később Southendben folytattam a keresést. Még mindig nem mondhatom, hogy megtaláltam.

Az új csak kétszer lesz lassan a csak egyszer. Kezd valami rámjönni, és egy csomó helyre vissza akarok menni, ahol örültem, hogy egyszer voltam. 

Egyszer a semmiből összeraktam elég pénzt egy - már megint egy - repülőjegyre. Megvolt a pénz. Eljött a dátum. Nem csalódtam. Odafele úton sötétedés, naplemente vagy alkonyat - ezek egymásba érnek, csak kicsit késlelteti őket a tízezer méteres magasság - és már nagyon a lovak közé csaptam volna.

Ekkor megláttam egy bálnafarok alakú felhőt valahol Szicília felett az aranyalkonyatban, ekkorra már sötétlila árnyalatokkal.Ennyi. Még most is látom magam előtt, tökéletes bálnafarok volt.

Ma meséltem valakinek, hogy egyszer meg a Turkish Airline egy járatán Turkey sandwich volt a kaja. 

És volt valami harmadik repülőn történt minicsoda is a fejemben.

John Ruskin hitt a népművelésben. Egész Észak-Anglia sokban erről a hitről szól, mert nagy részben hozzá hasonló emberek formálták. (Be kell látnom, hogy ezt csak úgy gondolom a benyomásaim alapján.)

Én is  hatalmas haszonélvezője voltam az "ingyen könyvtár, ingyen múzeum" elvnek. Hogy ezen gondolkozni se kelljen: megengedhetem magamnak, hogy ma kicsivel jobb ember legyek? Mivel nem pénz kérdése. És hogy amit csak lehetett, többször megnéztem.

De John Ruskin ennél sokkal mélyebben ragadta meg ezt a dolgot. Ha jól tudom, abban hitt, hogy a munkásoknak SZÜKSÉGE van a szépségre és a mélységre, azaz a művészetre.

xxx

Mikor idáig eljutottam az írásban, elkezdtem  utánanézni a részleteknek. Itt van velem a Brantwoodban vásárolt füzetkém, először elkezdtem azt olvasni. A kultúra papjáról és a  HÁZról, amit megvett, tökéletessé fejlesztett, és a ház későbbi sorsáról, az áruló örökösökről és a lelkes tanítványokról. És hogy most Lancasterben lesz (van?) egy modern R-kutatóintézet.

Orsi, tudtad, hogy a National Trust három alapítójából kettő Ruskin-tanítvány? 

Ezt a kis füzetet még el fogom olvasni, már csak azért is, mert olyan vékony, lényegre törő és szép. És közben elkezdtem Ruskint is olvasni. Elsőnek most a velencei építészetről szólót. Ez jó, a nyári velencei utazások után - és hogy mennyire szeretnék most visszamenni a ködbe, azt hagyjuk is.

Kéne még 100 év a már létező 100 mellé, de úgy, hogy abban a 100-ban nem kell kimenni pisilni, hajat festeni, ház feladatot javítani, csak olvasni, nyomozni, gondolkozni. Akkor nem csak a buszon olvasgatnám a velencei alapvetést.

És ezt a filmet is meg tudnám nézni.

 Még egy pár kép: 2012. tavasz.

Az elmúlt tíz március 15.

Még vannak lehetőségek.

Március 15-ét nagyon jó külföldön ünnepelni. Egyszer Gozón és négyszer Máltán igazi tavasz volt.

Az ünnepi versem:

Petőfi Sándor
Sliemában táncol
Felesége bugyiba'
Úgy mennek a Bugibba.

A gozói márciusozás csúnya tüskeszúrásokat okozott. 52 minitövist szedett ki belőlem a pedikűrös. Minden felelősség engem terhel.

Bugibbában voltam életemben a legboldogabb. Mások szemében: máltai Siófok.

Rómában elmentem oda, ahol Cézárt meggyilkolták március idusán. 

Az utazáshoz is hozzátartoznak a fogadalmak. Mint az élet bármely más területén: kis jellemgyengeséggel megfogadom, aztán továbblépek, ahogy esik, úgy puffan.

Bárcsak elő tudnám bányászni, amit az előbb ideírtam.

Kicsit vissza akartam menni a dolgok elejére. Hogy egyszer lett pénzem, amennyi még soha, ez télen volt, tavaszig vártam, és akkor elindultam. Az a tél tíz éve volt, és ezt a tízéves szakaszt akarom most lezárni ezzel a bloggal. Amibe már a kezdeti nemutazás is beletartozik. 

Örülök, hogy most is kb. annyi pénzem van, mint az a bizonyos soha nem látott varázsösszeg, csak persze már nem ugyanazt gondolom róla. Ezek szerint akkor, tíz éve,a kiüríthetetlen erszényt kaptam ajándékba.

Ki hogy képzeli persze a kiüríthetetlen erszényt: milyen anyagból van? mekkora? - Én láttam egy aprócska, barna, az idő múlásával elszíneződött bőrből készült darabot. Egy enyhén smucig barátomé, úgyhogy gondolom, azóta sem ürült ki. De én ennél deluxxabb változatra vágytam és vágyom.

2005-ben, amikor egy kicsit is tavasz lett, elindultam, igen, ezt kezdtem az előbb, mint valami kis méretű Esti Kornél, a tengerhez. A fényképeken később nagyon jól látszott, mennyivel erősebb a napfény egy kicsit délebbre, és ekkor megfogadtam, hogy március 15-ét ezentúl mindig külföldön (délen) fogom tölteni, és ezt nagyjából be is tartottam.

A fényviszonyok kapcsán még csak annyit, hogy később láttam a Katiék nyári toszkánai képeit - ekkoriban még meg se próbáltam az irigységet kigyomlálni a szívemből.

Lentebb már írtam arról a velencei utazásról, és hogy visszafelé a vonaton kaptam egy sms-t, rá is kérdeztem: ki vagy?, amit egy újabb sms-ből megtudtam, és  ezután szó szót követett, és még gyakrabban nem követett. 

A márciusból április, majd eléggé megjósolható módon május lett, és a szótkövetés meg a szótnemkövetés kizsigerelte az érzelmi húrokat.

A következő vonatos kirándulás Bécsbe vezetett. Egy kiállításra. (Sajnos nem a pucér napon voltam.) 

Ezt a szökőkutat ott láttam a valamilyen kapu közelében a belvárosban. És még most se tudok úgy ránézni a képekre, hogy ne magamat lássam a vonagló - kitekert nyakú? azt talán mégse mondanám - hattyúnak és ha ránézek arra a kézre a bal alsó sarokban, még mindig az jut eszembe: kicsit feszült voltam akkoriban. 

Sok mást nem tudok elmondani erről az ismeretségről. A szökőkutat remélem, még viszontlátom. Akkor megtudom, valami hasonlót vált-e ki belőlem. A víz mindenesetre tovább simítja a márvány nem létező rücskösségét, és így enyhülnék meg én is, ha meg kéne.

Az Esti Kornél linkről csak annyit, hogy vonatból a tengert vagy bármilyen nagyobb vízfelületet látva mindig eszembe jut, amikor Esti Kornél meglátja a tengert. De persze a részletekre nem emlékeztem. Megkönnyeztem azt a részt, amikor fürdik a tengerben.

Az egyik baj a túl sok utazással a kapkodás. Ezért az egyik célom ezzel az ideiglenes önszárnylevágással épp az, hogy most a télen, de ha kell, még tavasszal is helyükre kerüljenek a dolgok, megint jobban csináljam, ha már így ráálltam erre a dologra, erre a játszótéri görgetős hordóra (az utazgatásra). Nem tudom, jól alakul-e most vagy nemsokára ez a blog, és még nem döntöttem el két dolgot, az egyik írással, a másik képkavalkáddal foglalkozik.

Pont otthon voltam, amikor volt egy pár napos kreatív fesztivál, legalább megnéztem a testünk és a társadalom kiállítást, bár a mai manóba félreértés miatt már nem jutottam el, arra viszont végkép képtelennek éreztem magam, hiába lett volna rá esetleg lehetőség, hogy csináljak egy kis minikiállítást másfél órára. Ostorozhatom magam, és nyugodtan gondolhatom, hogy bezzeg ha otthon lennék... - akkor valószínűleg egy taposómalmot taposnék, és semmilyen minikiállítáat nem csinálnék. Legalábbis utoljára otthon valahogy ez volt a helyzet. 

Odüsszeusz se nyavalygott, ha otthon lennék, biztos kimennék az Ithaka-Spárta BL-selejtezőre, és én is abbahagyom.

De ha mégis lett volna erőm összehozni egy ilyen minikiállítást, azt azért eldöntöttem, hogy még kilenc olyan kép lett volna, mint a fenti. Amin víz van, egyébként meg szinte semmi.

Ez egy chilei kép. Extázisba estem a flamingóktól, és még most is extázisban vagyok, ha rájuk gondolok. Jorge magasról szart a flamingókra. Leszarom a flamingókat, ezt jelezte testbeszéde minden kis eleme. Mikor legközelebb megállt a busz egy rövid pihenőre, és ott voltak a lámák a boltban, abban a kis faluban. A boltban ácsorgó lámák se hatották meg. Egykedvűségét a pénz rohamos fogyása váltotta ki. Végül azért leszállt a buszról ő is, és fotózkodtunk egyet a lámákkal.

Klassz, de ezt az egybeolvadó vízbe-égbe olvadó flamingók itt ezen a salaron (nedves sóföldön) messze felülmúlják. Kimerülésig kattogtattam, aztán jött a szomorúság: bárcsak sokkal szebbek lennének a képek.

Ha egy helyre mehetnék vissza az életben, az ez a flamingóföld lenne. Várnám, hátha még szebbet látok, mint a múltkor, vagy jó esetbe belevesznék a asztel világba.

Eszembe jutott, hogy mit lehet Manchesterben csinálni. Mert kicsit elszégyelltem magam, mikor viszontláttam a jótanácsomat idézet formájában: Liverpoolba menni.

De csak egy kicsit.

Mindenesetre ott van M-ben a Briton's Protection nevű pub. Itt engedélyezték legutoljára nőknek, hogy a bárpulthoz járuljanak (mármint Manchesterben? vagy Angliában?), és itt, ha éppen ég  a kandalló, megfigyelhető, hogy ebben az ősi iparvárosban még ma is tilos a rendes kandallózás a légszennyezés múltbéli veszélye miatt. Nem igazi, pedig igazinak látszik. Ja, és itt van a legtöbb fajta whisky (már megint nem tudom, hogy hol a legtöbb).

A légszennyezés/vízszennyezés témáról csak annyit, hogy Julian szerint, akitől egyéb fenti hiányos értesüléseim is származnak, ám természetesen minden rosszul emlékezés az én felelősségem, gyerekkorában, ha valaki beledobott egy égő cigarettát a közeli csatornába - mármint az nem csatorna, hanem mesterséges kis patak a városban, nehéz azért csatornáknak nevezni ezt a csodálatos hálózatot, az ipari forradalom ajándékát -  akkor meggyulladt a vízfelszín. Kemény.

De nekem a Briton's mindig is túl felvágós volt. Nem tudom, miért. Ja, és képtelen vagyok a nevét megnevezni. Most is utána kellett néznem.

Na ezt se lesz könnyebb: The Peveril of the Peak. A névnek története van, mindjárt kettő, és az emlékezetemben a kettő teljes zagyvasággá kerekedett. Különben ha azt hiszed, könnyen ráfér egy fotóra a kis pubocska, akkor próbáld meg, sok sikert. Tényleg szép a csempeborítása. És szuper a zenegép, ha még ott van. Jaj, de szomorú ezt írni egy régi helyről: ha még ott van. És egy időben magyar gyerek volt a pultos.

 (Mindkét pubba érdemesebb korán menni, pl. koradélután. Nem? Szerintem minden felkapott vagy nem felkapott csak klassz helyre késődélelőtt vagy koradélután kell menni. Nem szeretem a tömeget, viszont nincs problémám a korai sörözéssel.)

Ó, hol van már az a Manchester derby, ami teljesen összekapcsolódott az emlékezetemben a Peverillel. Innen mentünk oda? Nem, de mégis úgy rémlik. Aztán Rafával a hónapok során szépen kiszíneztük Rooney gólörömét. Sasnak neveztük el valamiért. - Mindezzel együtt jobban örülnék, ha egy focimeccs gólösszefoglalójától nem szorulna ökölbe a gyomrom 2014-ben. Úgy szeretnék mély érzésekkel emlékezni, hogy közben ne okozon fájdalomhoz kísértetiesen hasonlító pszichoszomatikus jelenségeket.

Van még a város legrégebbi pubja, amit azt hiszem kétszer helyeztek át, de minden kis darabjában eredeti. Másik: valószínűleg egész Észak-Angliában mindenhol érdemes végigolvasgatni a guest ale-ek neveit a pultnál.

Egész más a hangulata a Hiltonban a Cloud 32 bárnak. A Hiltont könnyű észrevenni. Elég magas.

És Manchester belvárosáról  jut eszembe, milyen nehéz volt megtalálni  a "legszerencsésebb postaládát". Mikor az IRA merénylete felrobbantotta a városközpontot, egy postaláda meglehetősen épen maradt. Talán még a levelek se gyűrődtek össze. Vagy azok igen. Na ezt megtalálni, noha minden leírás nagyon pontos, valamiért iszonyú nehéznek bizonyult. De érdemes, mert azért durva belegondolni.

Mellékesen filmajánló, ha már Manchester. (Igazából sorozat.) Na jó, most már én is két idősíkon sikítozok a hiábavaló múltba tekintés miatt.

Engem is meglep, hogy arra a kérdésre, hogy "Mit lehet Manchesterben csinálni?", azt válaszoltam, hogy: semmit. Végül is háromszor futottam neki az ott lakásnak, és legszívesebben negyedszer is mennék, bár negyedszer már inkább úgy, hogy ne kelljen ott lennem.

Így kezdtem el sorolni: Peak District, Lake District, Liverpool - hát szerintem ezt lehet M-ben csinálni. A Lake Districtben végül többször is voltam, és oda ma mennék vissza,különösen, mert ősz van. És lehet, hogy megint azt választanám, hogy leragadok a Coniston-tónál. Még ha el se jutok Coleridge-ék házához. Szerencsére egész nap ott volt velem társaságnak egy könyv a Tóvidékről és Coleridge-ékről, úgyhogy azért abból is jutott. 

Mégiscsak!

De a nap folyamán három még náluk is jobb társaságom akadt. Egy, a halott hajós a tó mélyén. akinek a története ott van a tó körül, és aki mindig gyorsabban akart menni, mint előzőleg. A barátnője könyvébe bele is olvastam. Más se hiányzik, mint egy ilyen megszállottba beleszeretni. Az egész élet egyetlen rettegés lesz: hogy mikor, mi lesz legközelebb, ilyenek - azért ilyesmit még átél pár nő, és amennyire kivettem a könyvből, ez a nő elképesztően bátran csinálta végig. Aztán egy napon túl gyors volt a hajó.

Második, az egész Fecskék és fruskák csapat. El lehet ücsörögni, ahol a könyv született. Beleolvasni, Ott is lehet aludni, és le lehet sétálni a tóhoz. Nagyon izgalmas.

De legutolsónak egy másik barátomat hagytam: John Ruskin.  Kevés megnyugtatóbb látogatást tudok elképzelni, mint az öreg Ruskin házában. Amit a művészetről és az életről az a hely elmesél....

Körbe-körbe a tó körül (bár elég hosszúkás). Hajóval lehet menni, persze azt hiszi az ember, több kis utazás belefér, de aztán nagyon elmegy az idő. Így a hajózás egy részéből gyaloglás lesz. Így vagy úgy, de belefér egy napba. Csak ilyen napból egy nem elég, már ha elég hosszú az élet.

Külön megőrjít a vörös színű vitorla a sok hajó között. Már abból a szempontból, hogy tovább fűti az úti vágyat. Ami azért nem áll messze az őrültségtől.