A harmadik nyár kezdődött el a "szigetországban", és egy üres füzetet neveztem ki naplónak. Mikor az első hét végén rájöttem, hogy még mindig az első nap részletező leírásánál tartok, akkor hajítottam el az egészet, mert hogy ez így nem fog menni. Utoljára akkor jártam így, amikor megnyílt a budai Skála, és elhatároztam, bemásolom az akkor gyerekkori naplómba, melyik emeleten milyen osztály van. Hetekig görgettem magam előtt a lemaradást, nyilván egy nap alatt nem végeztem vele.

Ez a lemaradás most olyan négy éves, plusz az nyár közepe volt, és az évszak egyáltalán nem mindegy. De azt hiszem, nem akkor estem ki a naplóíró hintából a lustaság játszóterének koszos sárga kavicsára.

Most visszaülök. (A hintás képet felesleges továbbragozni.)

Még egy szomorú dolog, bár per pillanat egyáltalán nem vagyok szomorú miatta. Ha az ember nem otthon él, annak egyik következménye, hogy a "Ki halt meg?" kérdés jelentősége felértékelődik. A halálesetek a Facebookról hullanak rám üzenőfalvakolat gyanánt, mondhatnám, hogy többnyire váratlanul, de már annyira megszoktam, hogy sokszor 'na ki halt meg" - mondom magamnak, miközben kinyitom az oldalt. Ez a fenti koszos sárga kapcsán jutott eszembe: Egy szó? Két szó?

Meghalt egy tanárom. Most mit csináljak ezzel Manchesterben, ráadásul ebben a személytelen formában? Mivel nyelvet tanított (mármint nem egy konkrét nyelvet, hanem általában a nyelv tiszteletét), nem tudtam jobbat, megfogadtam, hogy ezentúl igyekszem a helyesírással. Ez sokszor eszembe jut írás közben.

 Úgyhogy nem is halt akkor meg teljesen.