Ahogy a szemem romlása sem azt jelenti, hogy máris vak vagyok, csak éppen annak érzem magam, amikor több mint negyven jó év után lassan elkezdett rám ereszkedni a félhomály,és most néhány év elteltével az este már kiesett az olvasásra fordítható idő hálószatyrából, ugyanúgy az elhülyülés is fokozatos. De nem kell egy Virágot Algernonnak-nak lenni, hogy kitaláljam, milyen irányban halad a karaván. És ha már karaván, esnek le róla dolgok, például egy halom fotó mindig a megsérülő gépen marad. De nem baj. Most jöttem rá, ami kép elvész és sírok utána, azt valahogy mindig pótolja az élet, egy valamiben ugyanolyannal.

Kivétel, hogy például volt egy kép, Velencéből, az utca egyik oldala fényben, a másik árnyékban, nem volt egy nagy szám, de előhívattam, és egyet egy srácnak adtam. Nemrég találkoztam vele, de mégse kérdezhetem meg, te, nincs meg az a... még a régi lakásban... (most jutott eszembe, melyik lakás, de csak egy pillanatra, a kalandvágyó emlékfoszlány máris visszaúszik az emlékezet biztonságos öbléből a felejtés nyílt tengerére). 

Ez a nagy öröm ért, hogy rájöttem, hogy tudok hasonlót csinálni, tegnap Rómában, egyik oldal, másik oldal, fény, árnyék, és erre nem letöröltem? 

Na hát erről beszélek (2).