Az öreg király szétküldte az embereit, hogy számoljanak be neki a világról. Aztán mire végre visszajöttek, leírtak mindent, már amire emlékeztek, kiderült, hogy még az is túl sok, aztán egyetlen könyvben összegeztek mindent, aztán már azt se volt idő elolvasni,  Ezt a történetet nagyon szeretem, és már annyiszor elmeséltem, főleg magamnak, és amikor már nincs türelmem befejezni, mint pl. most...

Szóval attól félek, hogy még ezeket a foghíjas emlékeket se lesz idő mind leírni. Tessék, annyit mondok, Brighton, négy nyár... Eszembe jut a harmadik, amikor elkezdtem egy naplót, és még egy hét után is az első napot írtam, szóval szerintem még ezt az idei, kora tavaszi délutánt se lesz időm elmesélni, amikor visszatértem a tett színhelyére. Ezért csak a reggeli távozásra szorítkozom.

Nagyon sokat vártam ettől a buszutazástól. Eleve eszemben volt egy másik távozás, amiből csak egy SMS-t emelnék ki, miért nem keltették fel, vajon miért, mert ez ezeknek a búcsúzásoknak épp az a lényege, hogy de nagy a szánk, ha már csukódik a busz ajtaja... És az itteni buszállomáson láttam egyszer egy könnyes búcsút, és magamban azt mondtam nekik, örüljetek, hogy ezzel túl vagytok rajta, vagyis a nehezén... És persze innen mentem egyszer egy majdnem huszonnégy órás útra, Manchesterbe, végig busszal, és annyi kaját vittem, mintha egy hétre mennék. 

Szuper a busz, most az a legújabb, hogy a sötétben egy sötétkék fény világít. Az is tetszett. Angliában egyre rétegződik, hogy mi tetszett múltkor, és mi tetszik most. Emiatt kicsit unalmas útitárs vagyok, mert ezeket a megállapításokat rossz esetben 1987-ig visszamenően nem tudom magamba fojtani. Semmiképp ne utazz velem Nagy-Britanniába. 

Közben még mindig sötét volt, ha jól emlékszem, esett is, vagyis szemerkélt az eső, és elhagytuk Brighton utolsó szegletét, aztán a kis fogadót az út mentén, jött a repülőtér, aztán lassan elkezdődött az út Dél-Londonon átvezető végtelen szakasza. Mitcham. Stretham. Meg a többi. Brixtonra pont bealudtam, arra viszont felébredtem, mikor keltünk át a Szajnán, és mire odaértünk a Gare de L'Estre, már egészen összeszedtem magam. Az extázishoz fáradt voltam, mégis ez az egyik kedvenc kétórás időtöltésem, Brighton és London közt a National Expressen bámészkodni.

De ha a király könyvébe kéne diktálni valamit erről az útszakaszról, akkor gyorsan csak annyit mondanék, hogy van egy kis tavacska, és nekem mindig az tetszik a legjobban. Nem tudom, pontosan hol. De nagyon klassz.