Eleve kicsit gügye stílust ütök meg, plusz most láttam, hogy egy előző posztot a szó közepén hagytam abba, nyilván valami jobb dolgom akadt. De az olasz festőnő témát muszáj folytatni, mert most látom, hogy új kiállítása nyílt.

Nem tudom, hogy harapódzott el ennyire ez a kiállításnézéshez kötött utazás, de most látom, hogy új kiállítása nyílt Rómában a már korábban is említett Irene Petrafesának. Nem állok olyan jól, hogy erre rögtön ott teremjek, és elmenjek rá, pedig ott kéne és el. Csak hát ez az, aminek akkor soha nincs vége. Mert ha a legkörültekintőbben szervezek is meg egy ilyen utat, egy kultúrcél csak lemarad, ebbe még csak beletörődök, de erre nyílik valami új, és máris ott tipródom, mintha szó szerint az egész világ beleférne a kötényembe.

Új kiállítás. Csak egy képről láttam képet, és már az előbbi próbálkozásnál - amit a szó közepén hagytam félbe - kifejtettem, hogy a képről képnek semmi értelme, hacsak nem  az én saját képem, nekem legalábbis a saját főztöm ízlik  legjobban, és a saját kezdetleges fotóim alapján tudom a legjobban felidézni a képeket, azon idegesít a legkevésbé, ha ott is csillog, ahol emlékezetemben nem csillogott, és viszont (mármint ebben nincs "és viszont"). Szóval az az egy kép, amit láttam, az valami kék mázolmány, gondolom, már megint a tenger, sokféle kékkel, és nem csak kékkel. Marha nagy vásznakon próbálja az eleve nem láthatót megörökíteni, úgyhogy mindent egy lapra, az árnyalatok lapjára tesz fel. Az előző kiállítása, amire szerencsére el tudtam menni, a Vittoriano fehér monstrumban volt Rómában, előtte nem is tudtam, hogy be lehet menni, utólag meg egy sráctól (egy sráctól!) tudtam meg, hogy a rómaiak születésnapi tortának nevezik, és nem szeretik. 

Ez a kis kék reprodukció tetszett, nyilván, mert nem láttam az eredetit. (És nem így vagyunk-e ezzel mindannyian? Más tekintetben is.) Rögtön repülőre pattantam volna. Ha már ott vagyok, megnézem annak a szelíd motoros színésznek a fotókiállítását. És ha nagyon elszégyellem magam, hogy mennyire szórom a pénzt (ami most nincs), akkor felidézem, hogy hogy tudtam meg, hogy D H fotós. Egyszer szegényen tengődtem könyvek nélkül egy meleg, kietlen lakásban, és épp csak egy magazinra volt pénzem, és egy férfimagazint vettem, és azt olvasgattam napokig. A meleg miatt a kádban. Abban volt egy szuper riport Dennis H-ről, aki azóta szerintem már meghalt. Volt ő lázadó, konzervatív, és egyszer egy sivatagban lepisilt egy fát, vagy valami ilyesmi, és azt mondta, ha valaki elég sokáig él, minden és az ellenkezője is megtörténik vele. (Azaz egyszer valamit lepisilt, és aztán később kigyalogolt a sivatagba??) Ezekre emlékszem, meg a fotókra. Gondolom, a képeket kitépkedtem, később összegyűrtem, elvesztek.

A reprodukció reménytelenül elégtelen, de tudom, hogy valahol a világban ott az eredeti, és arra gyűjtök, hogy majd egyszer... ez is jó definíció, hogy mi az utazás lényege.