Engem is meglep, hogy arra a kérdésre, hogy "Mit lehet Manchesterben csinálni?", azt válaszoltam, hogy: semmit. Végül is háromszor futottam neki az ott lakásnak, és legszívesebben negyedszer is mennék, bár negyedszer már inkább úgy, hogy ne kelljen ott lennem.

Így kezdtem el sorolni: Peak District, Lake District, Liverpool - hát szerintem ezt lehet M-ben csinálni. A Lake Districtben végül többször is voltam, és oda ma mennék vissza,különösen, mert ősz van. És lehet, hogy megint azt választanám, hogy leragadok a Coniston-tónál. Még ha el se jutok Coleridge-ék házához. Szerencsére egész nap ott volt velem társaságnak egy könyv a Tóvidékről és Coleridge-ékről, úgyhogy azért abból is jutott. 

Mégiscsak!

De a nap folyamán három még náluk is jobb társaságom akadt. Egy, a halott hajós a tó mélyén. akinek a története ott van a tó körül, és aki mindig gyorsabban akart menni, mint előzőleg. A barátnője könyvébe bele is olvastam. Más se hiányzik, mint egy ilyen megszállottba beleszeretni. Az egész élet egyetlen rettegés lesz: hogy mikor, mi lesz legközelebb, ilyenek - azért ilyesmit még átél pár nő, és amennyire kivettem a könyvből, ez a nő elképesztően bátran csinálta végig. Aztán egy napon túl gyors volt a hajó.

Második, az egész Fecskék és fruskák csapat. El lehet ücsörögni, ahol a könyv született. Beleolvasni, Ott is lehet aludni, és le lehet sétálni a tóhoz. Nagyon izgalmas.

De legutolsónak egy másik barátomat hagytam: John Ruskin.  Kevés megnyugtatóbb látogatást tudok elképzelni, mint az öreg Ruskin házában. Amit a művészetről és az életről az a hely elmesél....

Körbe-körbe a tó körül (bár elég hosszúkás). Hajóval lehet menni, persze azt hiszi az ember, több kis utazás belefér, de aztán nagyon elmegy az idő. Így a hajózás egy részéből gyaloglás lesz. Így vagy úgy, de belefér egy napba. Csak ilyen napból egy nem elég, már ha elég hosszú az élet.

Külön megőrjít a vörös színű vitorla a sok hajó között. Már abból a szempontból, hogy tovább fűti az úti vágyat. Ami azért nem áll messze az őrültségtől.