Bárcsak elő tudnám bányászni, amit az előbb ideírtam.

Kicsit vissza akartam menni a dolgok elejére. Hogy egyszer lett pénzem, amennyi még soha, ez télen volt, tavaszig vártam, és akkor elindultam. Az a tél tíz éve volt, és ezt a tízéves szakaszt akarom most lezárni ezzel a bloggal. Amibe már a kezdeti nemutazás is beletartozik. 

Örülök, hogy most is kb. annyi pénzem van, mint az a bizonyos soha nem látott varázsösszeg, csak persze már nem ugyanazt gondolom róla. Ezek szerint akkor, tíz éve,a kiüríthetetlen erszényt kaptam ajándékba.

Ki hogy képzeli persze a kiüríthetetlen erszényt: milyen anyagból van? mekkora? - Én láttam egy aprócska, barna, az idő múlásával elszíneződött bőrből készült darabot. Egy enyhén smucig barátomé, úgyhogy gondolom, azóta sem ürült ki. De én ennél deluxxabb változatra vágytam és vágyom.

2005-ben, amikor egy kicsit is tavasz lett, elindultam, igen, ezt kezdtem az előbb, mint valami kis méretű Esti Kornél, a tengerhez. A fényképeken később nagyon jól látszott, mennyivel erősebb a napfény egy kicsit délebbre, és ekkor megfogadtam, hogy március 15-ét ezentúl mindig külföldön (délen) fogom tölteni, és ezt nagyjából be is tartottam.

A fényviszonyok kapcsán még csak annyit, hogy később láttam a Katiék nyári toszkánai képeit - ekkoriban még meg se próbáltam az irigységet kigyomlálni a szívemből.

Lentebb már írtam arról a velencei utazásról, és hogy visszafelé a vonaton kaptam egy sms-t, rá is kérdeztem: ki vagy?, amit egy újabb sms-ből megtudtam, és  ezután szó szót követett, és még gyakrabban nem követett. 

A márciusból április, majd eléggé megjósolható módon május lett, és a szótkövetés meg a szótnemkövetés kizsigerelte az érzelmi húrokat.

A következő vonatos kirándulás Bécsbe vezetett. Egy kiállításra. (Sajnos nem a pucér napon voltam.) 

Ezt a szökőkutat ott láttam a valamilyen kapu közelében a belvárosban. És még most se tudok úgy ránézni a képekre, hogy ne magamat lássam a vonagló - kitekert nyakú? azt talán mégse mondanám - hattyúnak és ha ránézek arra a kézre a bal alsó sarokban, még mindig az jut eszembe: kicsit feszült voltam akkoriban. 

Sok mást nem tudok elmondani erről az ismeretségről. A szökőkutat remélem, még viszontlátom. Akkor megtudom, valami hasonlót vált-e ki belőlem. A víz mindenesetre tovább simítja a márvány nem létező rücskösségét, és így enyhülnék meg én is, ha meg kéne.

Az Esti Kornél linkről csak annyit, hogy vonatból a tengert vagy bármilyen nagyobb vízfelületet látva mindig eszembe jut, amikor Esti Kornél meglátja a tengert. De persze a részletekre nem emlékeztem. Megkönnyeztem azt a részt, amikor fürdik a tengerben.